Buddha és Sankara

A vaisnava történetírás szerint India nagyobbik része Buddha megjelenéséig (i. e. 500) szigorúan követte a védikus hagyományt. Ám akkorra eluralkodott egy olyan vallásgyakorlat amely védikus szövegek téves értelmezésén a alapult. Ennek az lett következménye, hogy idejétmúlt (korábbi világkorszakokra előírt) áldozatokat hajtottak végre, és az áldozatok során állatokat mészároltak le. 

Buddha arra következtetésre jutott, hogy a kialakult állapotokat csak úgy képes megváltoztatni, ha teljes egészében elutasítja a Védákat. A valóság metafizikai dimenzióinak megismerése helyett olyan területekre helyezte a hangsúlyt, mint az erkölcs, az etika, a felelősségvállalás pszichológiai alapelvei, a szenvedés természetrajza, valamint a szenvedés legyőzésének módszerei. A mulandóság törvényét tanítva kifejtette, hogy egyrészt minden anyagi jelenség természetéhez hozzátartozik a végesség, másrészt - az ok és okozat törvényét figyelembe véve semmi sem történik véletlenül. 

Buddha azt tanította, hogy egy ilyen világban az a legjobb, ha az életvezetésünket a Középút követésére alapozzuk. Ezzel egy olyan - kiegyensúlyozott és harmonikus -élet- felfogást sajátítunk el, amely mentes az öncélú élvezetek hajszolásának és a túlzott önsanyargatásnak a szélsőségeitől. A buddhizmus filozófia alapvetéseként számon tartott négy nemes igazság kimondja: 1. a szenvedés mindenütt jelen van, 2. a szenvedést a vágy (szomj) okozza, 3. a szenvedés megelőzhető vagy legyőzhető, valamint 4. a buddhizmus alapelvei megadják a módját a szenvedés megszüntetésének. Ezeket az igazságokat a Nyolcrétű Ösvény tanítása összegzi, amely a következő elemekből áll: helyes viselkedés, helyes elhatározás (hozzáállás), helyes nézetek, helyes beszéd, helyes életmód (időtöltés és megélhetési forma), helyes gondolkodás (törődés), helyes törekvés (erőfeszítés) és helyes elmélyedés (elmélkedés) annak kapcsán, hogyan cselekedjünk helyesen. 

A buddhizmus tehát még nem teista, csupán ennyit üzen: "Tisztítsd meg a gondolataidat és legyél jó ember: ezáltal felülemelkedhetsz az anyagi szenvedésen." Istenről vagy korábbi védikus tanításokról tehát szó sem esik. 

Az i. sz. 8. században azonban megjelenik Sankara, az Úr Siva inkarnációja. Sankara visszaállítja a védikus szentírások tekintélyét, igaz, némileg módosított formában. Tanítása szerint a Védák isteni sugallatra születtek ugyan, ám metaforikusan és végső soron imperszonalista felfogásban kell értelmeznünk őket. Isten lényegében tehát egy elvont erő, és azokat a szentírásokban található utalásokat, amelyek Istenről mint személyről beszélnek, szimbolikusan kell interpretálnunk, illetve úgy kell tekintenünk rájuk, hogy Isten alsóbbrendű természetét írják le. Ez Sankara elsősorban buddhistákból álló közönségének szólt, akiket arra neveltek, hogy elvont filozófiában és pszichológiában gondolkodjanak, ne pedig egy Legfelsőbb Lény megvalósításában. 

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy Buddha evilági megjelenése arra szolgált, hogy elterelje az emberek figyelmét a félremagyarázott védikus szövegekről, Sankara pedig azért jelent meg, hogy helyreállítsa a Védák tekintélyét - a buddhisták számára is elfogadható módon. A vaisnavák szerint mindez egy isteni terv része volt, amely a védikus kultúra újbóli felvirágoztatását célozta. Ez a folyamat a 11. században vette kezdetét, Rámánudzsácsárja megjelenésével. 

SZIDDHARTHA GAUTAMA  

A vaisnavák Buddhát (akit születésekor Sziddhártha Gautamának neveztek el) Visnu inkarnációiaként fogadják el. A Srimad-Bhágavatam (1.3.24), amely már 2500 évvel korábban megjövendöli születését, kijelenti róla, hogy Gajá tartományban látja majd meg a napvilágot, Andzsaná fiaként. Történelmileg azonban Sziddhártha Gautama nem Gajában született, hanem Nepálban. Gajában a megvilágosodása történt. Más szóval "Sziddhártha" Nepál-ban született ugyan, de "Buddha" Gajában. 

Buddha édesanyja történelmileg ugyancsak nem Andzsaná, hanem Májádéví. Andzsaná a nagyanyja volt, aki felnevelte őt, miután hat nappal születése után édesanyja, Májádéví meghalt. Tehát gyakorlatilag Andzsaná volt Buddha anyja. 

Mindebből leszűrhetjük, hogy a Bhágavatam Buddha életének egyfajta belső olvasatát adja. Dzsajadéva Gószvámí, a költő szerint Buddha titkos missziója nem az volt, hogy magát a buddhizmust megalapítsa, hanem az, hogy véget vessen a szükségtelen erőszaknak és a véres állatáldozatoknak.