A Saolin kolostor szerzetesei évszázadokkal Bódhidharma halálát követően is végezték a Lo Han tizennyolc karjának nevezett gyakorlatokat. Az edzések elsődleges célja nem a harci készségek fejlesztése, hanem a testi erő és az egészség megőrzése volt. Ugyanakkor a szerzeteseknek azt is el kellett sajátítaniuk, miként védhetik meg magukat és templomukat, hiszen az elhagyatott Szongsan hegységben - távol minden emberi településtől - a banditák fosztogatásai állandó veszélyt jelentettek.
A szerzetesek azt vallották, hogy az élet minden formája szent és sérthetetlen. Sohasem kezdeményeztek semmiféle összecsapást, kizárólag életük és templomaik védelmében szálltak harcba. Az idők során újabb és újabb önvédelmi formákat, ütő, rúgó és védő mozdulatokat fejlesztettek ki, Rájöttek, hogy a belsố nyugalmi állapotot előidéző csi-légzés ütőerejük növelését is segíti. A korábban csupán a meditációk során alkalmazott technikának igy a küzdelemben is hasznát tudták venni. A mély belégzés és az erőteljes kilégzés által izmaik megfeszültek, s kirobbanó erejű ütésekre és rúgásokra váltak képessé.
Az új gyakorlatok kialakulására az i. e. 6. században élt kínai bölcs, Lao-ce filozófiája, a taoizmus is hatással volt. Lao-ce tanítása szerint az embernek harmóniában kell éInie a természettel, és fel kell ismernie, hogy a világegyetem pozitív és negatív energiái egyensúlyban állnak egymással. A közismert jin-jang-szimbólum az ellentétes erők kiegyenlítődésével létrejött egyetemes harmóniát jelképezi. A világos oldal, a jang, és a sötét oldal, a jin tökéletes egésszé olvad össze oly módon, hogy közben mindkettő magában hordoz egy apró részt a másikból. A jin-jang az élet harmóniájának szimbóluma: a főld és a menny egységét, a test és a szellem harmonikus működését jeleníti meg.
Leckék a természettől
A szerzetesek számára meghatározó jelentőséggel bírt, hogy összhangban éljenek a természettel, melynek minden élőlényét nagy tiszteletben tartották. Egy kínai orvos, Hua To még jóval Bódhidharma elốtt azt vallotta hogy az állatok jellemző mozgásának utánzása jótékony hatással van az egészségre. Késóbb, a 13. században két mester, Csüe Jüan és Li Cseng hosszú éveket töltött el az állatvilág viselkedésének tanulmányozásával. Az állatoktól ellesett mozdulatokat azután felvették a Bódhidharma-féle gyakorlatok közé, melyeket később egy másik szerzetes, Pai Ju Feng újabbakkal egészitett ki. Végül az eredetileg 18 elemból álló gyakorlatsorozat 170 részessé bővült.
A szerzetesek néhány új mozgásformát állatokról neveztek el. Megfigyelték, amint az apró imádkozósáska erejét tartalékolva türelmesen vár, amíg áldozata kellő távolságba nem kerül ahhoz, hogy egy hirtelen mozdulattal lecsaphasson rá. Így a szerzetesek is addig gyakorolták a helyes időzítést, addig fejlesztették gyorsaságukat, míg képessé nem váltak egyetlen mozdulattal evőpálcikájuk két vége közé csípni egy repkedő legyet. A kígyók vadászatát elemezve felismerték, hogy a test bizonyos érzékeny pontjainak ismeretében azonnal harcképtelenné lehet tenni az ellenfelet. E testrészek eltalálása tökéletes pontosságot igényelt. A gyors mozdulatok végrehajtásánál elengedhetetlenül fontos a kiváló egyensúly. Ennek fejlesztésére szolgált a daruállás, melynek során a gyakorlók egyik majd másik lábukon állva egyensúlyoztak. A majmok ide-oda ugrándozásaikkal összezavarják ellenfeleiket. Némelyik alacsonyra helyezett súlyponttal végrehajtott gyakorlat ezeket a gyors mozdulatokat utánozta. A tigris éles karmai és izmos lábai segítségevel nagy erővel és gyorsasággal csap le áldozatára. Ugyanígy a szerzetesek is tigriskaromszerűen behajlított újjakkal célozták meg támadóik arcát és szemét. Ismeretesek voltak még a szarvasok mozgásából ellesett ugró rúgások, valamint az erős és szilárd helyzetet biztosító lovagló pozíció, amikor is az ember szétter- pesztett lábakkal és behajlított térdekkel áll ellenfelével szemben.
A számtalan állati mozgásforma elsajátítása mellett a szerzetesek a kínai mitológiából ismert hatalmas sárkányokéhoz hasonló erőre is szert akartak tenni. A legendák szerint, akit harc közben e lények szelleme hatott át, az részesült bámulatos erejükből is. A Bódhidharma- féle, erőt adó légzőgyakorlatok végzése közben a szerzetesek a tűzokádó sárkányokat utánozták.
Életmód
A Saolin szerzetesek egy tökéletesen kidolgozott önvédelmi stílust alakítottak ki, amely Kínában vu-su vagy Saolin-boksz, a nyugati világban pedig kung-fu néven vált ismertté. A szerzetesek életüket a kung-fu filozófia és gyakorlatrendszer tökéletesítésének szentelték. Céljuk a test és a szellem harmonikus működésének megvalósítása volt. A kung-fu nem csupán harcművészet, életmód is egyben.
Némelyik szerzetes jártas volt a hagyományos kínai orvoslásban. Ismerték az emberi testet, tudták, hol található rajta az a 108, különösképpen érzékeny és sebezhető pont, amelyek eltalálása azonnali bénulást vagy akár halált is okozhat. E tudás birtokában képesek voltak támadóikat egyetlen jól irányzott ütéssel harcképtelenné tenni. Erejüknek, ügyességüknek és bátorságuknak köszönhetően bárki ellen eséllyel vették fel a harcot.
Egy híres történet a Saolin szerzeteseinek avatási szertartását meséli el. E szerint a hosszú évekig tartó edzéseket követően a kung-fu-tanítványoknak végső próbát kellett kiállniuk. A próba kezdetén a vizsgázót magára hagyták a templom föld alatti folyosóin, termeiben. A szerzetes legelőször egy előcsarnokba érkezett, melynek falaiból tűhegyes lándzsák meredtek elő. Ha csupán egyetlen elhamarkodott mozdulatot is tett, az életével fizetett érte. Tudta, bármi történjen is vele a próba során, mindig csak az érzékszerveire és a megérzéseire hagyatkozhat. Egy teremben különféle eszközöket helyeztek el, melyek közül egyet ki kellett választania. A következő ajtón belépve egy skorpióktól hemzsegő szobában találta magát. A veszedelmes rovaroktól a korábban kiválasztott eszköz segítségével kellett megszabadulnia - szerencsés volt tehát, ha a kard helyett a seprűt vitte magával. Egy újabb helyiségben kőzuhatag zúdult a belépőre, aki csak villámgyors ugrásokkal tudta megmenteni az életét. A legutolsó ajtó előtt egy hatalmas, forró vízzel teli üst állt, melynek mindkét oldalán egy-egy sárkányt ábrázoló dombormű volt. Kijutni csak az üst arrébb mozdításával lehetett, ehhez azonban puszta kézzel fel kellett emelni azt. Amikor a szerzetes végre kiléphetett a szabadba, már meg is kapta a ,,diplomáját": a két sárkány képmása örökre beleégett alkarja bőrébe.
A szerzetesek híre szárnyra kap
A Saolin szerzetesek olyan gyorsan és hatásosan verték vissza a környék banditáit, hogy ügyességük híre Kína legtávolabbi zugába is eljutott. A legenda szerint egyszer egy szerzetes útra kelt, hogy meglátogassa a szomszédos kolostort. Sűrű köd ereszkedett a vidékre, holdat felhők takarták, a magányos vándor nem latott tovább az orra hegyénél. Az éjszaka oly csöndes volt, hogy hallani lehetett, amint az esti szellő lágyan borzolja a fák leveleit. Ahogy ment az úton, a szerzetes egyszer csak léptek neszére lett figyelmes. Érezte, hogy valaki van a közelében, és rá leselkedik. Továbbhaladt, de már felkészült a harcra.
A banditák biztosak voltak a könnyű sikerben. Rárontottak. Kettő szemből ugrott rá, egy pedig hátulról próbálta megragadni. A szerzetes azonban hirtelen oldalra lépett, még mielőtt bármelyikük is hozzáért volna. A rablók késeikkel csak a levegốt döfködték. Néhány percig forgolódtak, hadonásztak, rugdalóztak a sötétben, a férfit azonban egyszer sem találták el. Ekkor a szerzetes hirtelen kiáltott egyet, és egyik támadóját lábon rúgta. Ezután leguggolt, megfordult, majd egy csapásra leterítette a másikat is. A harmadik bandita már csak azt látta, amint a szerzetes tigriskarmokhoz hasonlatos, behajlított ujjai az arca felé csapnak, arra kényszeritve őt, hogy eldobja a kezében tartott kést.
Az egész olyan villámgyorsan történt, hogy a rablók először arra gondoltak, egyiküket talán egy szarvas rúgta meg, másikukat egy majom terítette le, míg a harmadikat egy vad, vicsorgó tigris támadta meg. Ellenfelük oly könnyedén fegyverezte le és tette ártalmatlanná őket, hogy azt hitték, több emberrel vagy állattal állnak szemben. Amikor megtudták az igazságot, elámultak a szerzetes harci tudásán, és elbeszéléseik alapján a történetnek hamar híre kelt szerte az országban.
A császár védelmében
Később maguk a kínai uralkodók kérték fel a szerzeteseket, hogy harcoljanak az oldalukon ellenségeikkel szemben. 621-ben (mintegy száz évvel Bódhidharma látogatása után) a Saolin kolostor közelében egy lázadó csoport - élükön Vang kapitánnyal - foglyul ejtette Li Simin herceget, A herceg azonnal üzenetet küldött a templomba, melyben a szerzetesek segítségét kérte. A Saolin papok tőrbe csalták, majd elkergették Vang seregét, és kiszabadították Li Simint. Amikor a herceget császárrá koronázták, nem felejtette eI megjutalmazni megmentőit. Hatalmas ünnepséget rendezett a tiszteletükre, melynek során egy Tan Csung nevű szerzetest fõparancsnokká nevezett ki, a kolostornak további földeket ajándékozott, és engedélyezte, hogy lakói allandó hadsereget állítsanak fel. Egy legenda szerint Saolin papjai ettől kezdve aranyszínű ruhát viselhettek, ami korábban csupán a császár kiváltsága volt. Az uralkodó azt is felajánlotta a harcosoknak, hogy költözzenek az udvarába. Ők azonban inkább visszatértek kolostorukba, ám biztosították uralkodójukat, hogy bármikor a segítségére sietnek, amennyiben a birodalmat veszély fenyegeti.
Ezer évvel később a Saolin papok harci ügyessége már messze földön híres volt, s a kolostorban lakók száma több mint 2500 főre növekedett. A 17. század folyamán a császár felkérésére több alkalommal vettek részt a birodalom határvidékein portyázó nomádok elleni harcokban. Harcmodoruk ekkorra már támadó jellegűvé vált - lándzsát, kardot, szekercét, valamint néhány olyan kisebb méretű, könnyen elrejthetố fegyvert használtak, mint például a tőr vagy a dobónynyíl. Kiképzésük szigorú és fáradságos volt, ügyességükről legendák születtek. 1674-ben a császár felkérésére ötszáz tökéletesen képzett Saolin harcos szállt szembe egy lázadó sereggel. Miutấn győzelmet arattak, ismét meghívást kaptak a császári udvarba. Az invitálást - a korábbi esethez hasonlóan - ezúttal is visszautasították, és visszatértek kolostorukba. Ekkor azonban már olyan sokan voltak, és olyan kiválóan harcoltak, hogy a császár tartani kezdett tőlük. Nem tűrhette, hogy birodalmában egy olyan független, jelentős erőt képviselő, kitűnően képzett harcosokból álló sereg létezzen, amely nem az ő irányítása alatt áll. Ezért hát ellenük fordult, és egy meglepetésszerű támadás alkalmával katonái körülvették, majd fölégették a Saolin kolostort. Azon a napon rengeteg szerzetes lelte halálát a kolostor falai között. A túlélők városokban, templomokban rejtőztek el Kína-szerte, kung-fu tudásukat pedig másokkal is megosztották. Akrobatikus képességeiknek köszönhetően néhányan a Pekingi Opera artistái lettek, mások pedig a máig népszerű, hagyományos kínai oroszlántánc-bemutató szereplőiként léptek fel különféle fesztiválokon.
A Saolin kolostor nem pusztult el teljesen. Évekkel később papjai visszatértek, és újra letelepedtek. Napjainkra teljesen felújították, udvarán szerzetesek életnagyságú szobrai emlékeztetnek a dicső múltra. Több mint 200 szobor számol be a szerzetesek életének eseményeiről: láthatjuk például, amint Bódhidharma latogatására készülődnek, erősítő gyakorlatokat végeznek egymás ellen küzdenek, vagy éppen az ellenséggel szállnak szembe fegyverrel, illetve puszta kézzel. A Fehér Szerzetesi Ruha Csarnokában található az a hatalmas mintegy 300 éves festmény, amely egy indiai és egy kínai szerzetest ábrázol harc közben. A régi téglapadlón még ma is látható az a 48, lábnyom formajú bemélyedés, amit az elmúlt 1500 év során a tanítványok talpa koptatott ki. Az 1982-ben bemutatott Saolin templom című kínai film hatására a kung-fu ismételten az érdeklődés középpontjába került, Keleten és Nyugaton egyaránt.
1986-ban, az ősi templom tőszomszédságában megnyitották a Szongsani Saolin Templom Vu-su Egyesületének új épületét, ahová a világ minden tájáról érkeznek a harcművészeteket tanulni vágyók, hogy az eredeti helyszínen szívják magukba a tudást.